Azt mondják, hogy az életben legnagyobb tanítómesterünk a gyerekünk. Azt a leckét biztosan jól megtanítja nekünk, hogy nem vagyunk urai életünknek, ez a hitünk csak egy illúzió, és jobb elfogadni a bizonytalant.

A fészekből való kirepülés után és a családalapítás előtt van néhány év, amikor egészen úgy tűnhet, hogy te kontrollálod az életed. Például, hogy te osztod be az idődet: akkor eszel és akkor zuhanyzol, akkor dolgozol és akkor szórakozol, akkor alszol és akkor ébredsz nagyjából, amikor akarsz. A gyerek egy csapásra szembesít azzal, hogy nem vagy ura életednek, és csak kapkodod a fejed, hogy mikor-mit kell tenni, sokszor pedig egyszerűen csak nem jönnek össze a dolgok.

A gyereknevelés olyan, mint a szörfözés. A hullámot kell meglovagolni, ami vagy jön, vagy nem jön. Szépen türelmesen, lebegő-úszó tudatállapotban kell várni a hullámot, hogy zuhanyozhass, ehess, alhass (később, hogy elmagyarázhasd neki, hogy megértse stb.), és ha aznap nem jött össze, akkor töretlenül bízni abban, hogy másnap összejön. Sőt, azzal is meg kell békélni, ha esetleg másnap sem jön össze. Mert egyszer biztosan jön az a hullám. Csak ki kell várni.

Amíg nem lettek gyerekeim, mindig is azt képzeltem magamról, hogy olyan anya leszek, akinek a gyereknevelés csupa öröm és élvezet. Hajóskapitányként láttam magam a kormány mögött, aki biztos kézzel irányítja a vitorlását fedélzetén 3 gyerekkel. Gordon fiam azonban az első két mézes hét után nyomban megtanította (és azóta is minden nap adja a leckét), hogy nem vagyok az a hajóskapitány, akinek anyukámat láttam (lehet, hogy ő sem érezte magát annak), még csak felkészült anya sem vagyok, nem, hogy ideális. Biztos kisebb a hasra esése annak, aki nem ilyen elvárásokkal maga felé indul el az úton. Ezért csak lebegjünk az áramlattal: fogadjuk el a bizonytalant (hogy nem mi irányítunk) és bízzunk abban, hogy jó szelünk lesz.

Dr. Sipos Lilla