Túlnyomás és annak következményei

Ha beszállok a magamutogató versengésbe a gyermekemen keresztül, vagy a külvilág (családtagok, ismerősök, barátnők) elvárásainak való megfelelés fontosabb célom (akár tudattalanul), mint az anyai belső hangomra való figyelés, akkor siettetni fogom a fejlődést ahelyett, hogy inkább mélyíteném az aktuális fejlődési szakasz tevékenységeit. Fejlesztés-centrikusan veszek részt a babával folytatott játékban.

A mindenáron fejleszteni akaró anya viselkedése rigiddé, merevvé válik. Elveszíti éppen azt a jellegét, amiből a gyermek azt érezhetné, hogy ő egy szeretetre méltó, nagyszerű személy, akivel jó együtt lenni, mert az anya viselkedése nélkülözi az önfeledt élvezetet. Ha az anyának minden közös játék során azon jár az esze, hogy mit hozhatna még ki ebből a játékból, hogyan lehetne még inkább felhasználni azt a gyermek fejlesztésére, milyen új aspektusát lehetne még megtanítani ennek a játéknak a gyermek számára, akkor önfeledt játék helyett elvárásoknak való megfeleléssé, feladattá válik a játék. Feladattá teszi azt az anya, és azzá válik a gyermek számára is. Elvész a spontaneitás, a derű, és az élvezet. Ez a kapcsolatra, kötődésre is rányomja a bélyegét, mert akkor nem a tökéletesen elfogadó és befogadó anya vagyok, aki minden hibájával és tökéletlenségével együtt szeretem és élvezem a gyermekem, hanem a gyermek edzője, trénere, aki hajszolja előre az úton.

A fejlesztésközpontú szemlélet alapvetően hibás. Ha nincs konkrét probléma, akkor a gyermek saját motivációja a világ megismerésére, és a saját öröklött programjának szabadon engedése elegendő, sőt, a legjobb fejlődés.

Az idegrendszer érésének sajátosságai (öröklöttség vs. környezeti hatások, amiktől az összehasonlítgatás értelmét veszti)

A csecsemő, a kisgyermek fejlődése genetikai program által vezérelt érés. A környezeti hatások csak kis mértékben befolyásolják. Ez azt jelenti, hogy öröklött, hogy mikor-melyik terület fejlődik.

Ráadásul a különböző területek más-más sebességgel fejlődnek. Egyszer az egyik terület fejlődik, egyszer a másik. Az, hogy a fejlődés sebessége mennyire gyors, nem jelzi jelentős mértékben előre a fejlődés kimenetelét. Tehát nem igazán számít egy idői ablakon belül, hogy mikorra éri el a fejlődési mérföldkövet a gyermek, csak azt számít, hogy egyáltalán elérje.

Ezért teljesen fölösleges siettetni a fejlődést, sokkal fontosabb, hogy adott szakaszban elmélyüljön a gyakorolni-való. Mondok egy példát.

Lehet, hogy egy gyermek két évesen messze elkerüli a ceruzákat, emiatt a szülő aggódni kezd, esetleg erőlteti, hogy fogjon ceruzát és firkálgasson. De ugyanez a gyerek lehet, hogy három éves korában egyszer csak felkapja a ceruzát és megállás nélkül rajzolni fog, és néhányan rövid hét alatt ugyanott tart, mint az a gyermek, aki már másfél éve rajzolgat. Az a gyermek, aki intenzíven rajzol kettő-három éves kora között pedig lehet, hogy három-négy éves kora között leteszi a ceruzát és nem fejlődik rajz készsége.

Mikor van szükség fejlesztésre? Honnan veszem észre?

Valódi létjogosultsága a fejlesztésnek akkor van, ha konkrét probléma van valamilyen területen. Ha valamilyen érzékszervi modalitásban, mozgás formában, gondolkodási területen funkciózavar, sérülés tapasztalható. Ha az idői ablakon belül, annak végére nem érik be egy funkció. Ha felmerül a gyanú, akkor objektív szakemberhez forduljunk. Kisebb korban a korai fejlesztő központhoz, nagyobb korban a területi pedagógiai szakszolgálattól kérhetünk vizsgálatot, véleményt. Jó, ha a fejlesztéstől független szakember vizsgál, mert a szülők szorongására egy egész iparág épült fel.

Dr. Sipos Lilla