A kisgyerekes szülőknél egyre jellemzőbb már nálunk is, hogy túl-aggódják a gyermekeik fejlődésének menetét.

A kéretlen tanácsok, a közösségi médiás posztok stb. sokukban szorongást váltanak ki és félelmet, hogy nem úgy, nem abban a tempóban fejlődik a gyerek, mint kéne, mint, ami a normális. Ezt nagyjából abból szűrik le, amit ismerős gyerekeinél látnak, olvasnak vagy különböző tanácsadóktól hallanak, a családtagoktól, ismerősöktől kapnak „jótanácsként”. Ez szorongást okoz, az viszont rossz reakciókat vált ki, erőn felüli próbálkozásokat indít be, hogy a gyerekek gyorsabban fejlődjenek stb.

Tudsz ehhez csatlakozni?

A következő napokban erről írom le a gondolataimat. Először a jelenség okait elemzem, aztán a következményeit, és végül a megoldási javaslataim.

Az elmúlt 20 évben sok-száz -vagy ezer édesanyjával dolgoztam pszichológusként, láttam családok életét közelről. Markáns az a változás, hogy egyre nagyobb a versengés abban, hogy kinek a gyereke mit-mikor ér el, milyen a tanulmányi eredménye, sport teljesítménye stb.

Az, hogy az emberek összehasonlítgatják magukat másokkal, ősi beidegződésünk. Már csótányokon is megfigyelték, hogy gyorsabban futnak, ha más csótányok nézik őket a pálya mentén, mintha senki sem látja őket. Az állatok is, nem hogy az ember, jó fényt akar vetni magára.

OKOK

Az anyákat terhelő nyomás, mint társadalmi jelenség eredete

Több oka van annak, hogy miért nőtt meg ez az egyébként mindig is -egészséges mértékben- jelen lévő anyák közötti versengés, amely mára egészen eltúlzott mértékűvé vált.

Ezek társadalmi változásbeli okok. Az egyik változás az, hogy míg a szocializmusban az volt a korszellem, hogy mindenkinek szerepe van a közösségben, és közösséget építeni tanították a felnőttek a felnövekvő generációt, addig a kapitalizmusban a vetélkedés, versengés a fontos.

(Az egyesült államokban sokkal nagyobb versenyszellem volt korábban is, de mára elért ide is ez. Ázsiában is az a korszellem, hogy hogy mindenáron elsőnek kell lenni.)

Másik kedvezőtlen változás a női lét súlyos válsága, a nőiség és anyaság elértéktelenedése. Régen nem kellett domborítani azért, hogy méltányolják egy asszony anyaságát. Ma azonban az anyaság le van söpörve, a többi gondoskodó női szakmával együtt. Ahhoz, hogy egy nő anyaságát ma tiszteljük, méltányoljuk, az önfeláldozásig kell domborítaniuk.

A harmadik ok pedig az, hogy kb. a második világháború után a nők között is általánossá vált, hogy munkába járnak, a kisgyerekek, sőt, csecsemők igen hamar közösségbe kerülnek (bölcsődébe, vagy legkésőbb három évesen törvényileg előírtan óvodába). Sokkal jobban összehasonlíthatóvá váltak az egykorú gyerekek „egy rakáson”. Egy anya korábban, aki természetes módon családban nevelte a még nem iskoláskorú gyermekét, mindössze néhány hasonló életkorú gyermeket látott a környezetében.

Az, hogy már a kicsi gyerekek nevelése is intézményesült, egy tudományos törekvést is létrehozott, ami egy további ok. Ez a tudományos törekvés az volt, hogy határozzuk meg, mi a gyermek egészséges fejlődésének menete, mik a fejlődésének stádiumai, és mi az, amikor a fejlődés lemarad, beavatkozás szükségeltetik.

Ez önmagában nagyon jó, igen hasznos törekvés volt, hiszen tudnunk kell, hogy hogyan gondozzuk JÓL az egészséges gyermekeket az intézményekben, és mikor szükséges a fejlesztés egy gyermek számára, akinek a fejlődési lemaradása megüti azt a mértéket, ami már nem a normális menetnek megfelelő.

A normális fejlődési szakaszok leírása mentén a gyerekek még összehasonlíthatóbbakká váltak, és mellékhatásként megjelent az, hogy a szülők is elkezdték összehasonlítgatni gyermekeiket, és versenyt kezdtek csinálni a fejlődésből. S ha bármit túlzásba viszünk, az már káros.

Ok továbbá az is, hogy a internetes társas média soha nem látott mértékben ad felületet arra, hogy mások életébe belepislantsunk, ill. önmagunkat láttassuk. Az internetre mindenki a legjobb pillanatait teszi fel: a stúdióban készült baba fotókat, a tengerparti nyaralás irigylésreméltó pillanatait, kisbabánk legédesebb fotóit az 1000-ből, amit kattintottunk, gyermekünk sikeres verseny eredményét, tanulási eredményét, és nem azt, amikor a boltból hazafelé elszakad a cekker füle, és széttörnek a bébiételes üvegek, nem azt, amikor magamból kikelve kiabálok úgy, hogy még a szomszédok is fogat mosnak, és nem is azt, amikor a kamasz fiam visszaszövegel. Ha az internetes felületeket látom, akkor csak nekem vannak szófogadatlan gyerekeim, elrontott nyaralásaim, iskolaéretlen gyerekem, és másfél éves totyogóm, aki csak most kezdett el önállóan járni.

Az, hogy többszáz, többezer ismerősöm életének legjobb pillanataival szembesülök nap mint nap, arra ösztönöz, hogy a saját virtuális énképemet is tökéletessé alkossam meg. Szeretném én is elámítani a világot, hogy Pistike már ül, már jár, már egyedül eszik.

Az is mindig is volt, de a fenti társadalmi változások miatt elterjedtebb lett, hogy az szülők szeretnék a gyermekükön keresztül megvalósítani saját álmaikat. Sok apuka már „előre tudja”, hogy az ügyvédi pálya kitűnő lesz a fia számára, mert ha már ő nem tanult annyit, majd a fia fog, és „halálra keresheti magát”. Sok anyuka tolja bele a lányát gyerek-szépségversenyek embertelenül versengő világába, mert ha már ők nem lettek a saját életükben királynők, legyen az a lányuk, azt is lehet posztolni…

Félreértés ne essék. Az, hogy jó színben akarjuk feltüntetni magunkat: egészséges. Az, hogy néha posztolunk egy képet a megzabálandó cuki pofijú trónörökös legsikerültebb fotói közül: normális. Az, ha teleaggatom a történetem, a hírfolyamom fotókkal, és minden képem üzenete az, hogy az én életem tökéletes: túlzás. Bármilyen dolgot, ha túlzásba viszünk: káros.

Nézd át a hírfolyamod külső szemmel! Milyen ember képe bontakozik ki?

Folytatása következik!

Dr. Sipos Lilla