Mi a megoldás?

Onnan lehet észrevenni, hogy a gyermek a saját programját valósítja meg, hogy élvezi, amit csinál, örömet okoz az neki. Az örömteli tevékenység jobban létrehozza a szinaptikus kapcsolatokat az agyban, mint az erőltetett tevékenység.

Elég arra törekednünk, hogy a gyermek biztonságban játsszon, eközben járulékosan eléri a fejlődési lépcsőfokokat. Ha a játék gyakorlássá válik, ha az öröm kényszerré, az elveszi a kedvünk és kínlódás lesz az együttlét. A cél maga a játék, nem a fejlesztés. Játék során a hangsúly a szereteten, az összetartozáson legyen. Felszabadultan, boldogan együtt lenni, és figyelni a gyermekre: nem kell más fejlesztés.

Például, nem attól tanul meg a gyermek beszélni, hogy mondogatom neki a szavakat, hanem attól, hogy önmaga a világ megismerésére törekszik. Elég életben tartanunk a kíváncsiságát.

Nagyobb gyereknél ne próbáljunk meg elméleteket tanítani, hanem állítsuk a gyermeket probléma elé, és használjuk ki a természetes kíváncsiságát, amitől ő maga akarja megoldani a problémát.

Egyetlen játékfajta van, ami nem igazán fejleszt, az, amelyet a gyermek csak bámul. Minden más játék önmagában fejleszt és -az egészséges gyermeket- elégséges mértékben.

Hogyan lehet a nyomás alól felszabadulni?

Önmagunkban kell felismerni és elengedni azt, amikor társas nyomás hatására cselekszünk, és mások tanácsainak követése helyett figyeljük az érzéseinket, ösztöneinket.

Ha mindig a szakértők, a szomszédok, barátnők, családtagok ajánlásaira hagyatkozunk, akkor megfosztjuk önmagunkat természetes szülői önbizalmunktól, és tudatlannak és hozzá-nem-értőnek fogjuk magunkat érezni szülői szerepünkben. Kapcsolódjunk érzelmileg a gyermekhez! Bízzunk benne, hogy felnő minden fejlődési feladatának megoldásához, és a saját üteme éppen a legmegfelelőbb. Ne akarjuk önmagunkat megvalósítani gyermekünkben és ne használjuk őt a virtuális énképünk fényezésére. Legyünk önreflektívek, és csípjük magunkat fülön, amikor külső elvárás nyomására cselekszünk.

Prioritás: tényleg, mi a legfontosabb? A nevelés lényege

Mindenki meg van győződve arról, hogy a szülőnek formálnia kell a gyermekét, alakítania kell a jellemét. Pedig egyszerűen csak olyan környezetet kell teremteniük számára, amelyben szeretetben fejlődhet. Ha szeretetteljes kapcsolatot alakítunk ki gyermekünkkel, és a ragaszkodásunkat folyamatosan éreztetjük vele, akkor kivirul.

Nem kell vésővel faragnunk a gyermeket azzá a szoborrá, akinek mi látni szeretnénk őt. A nevelés lényege az, hogy vegyük észre, hogy mit hozott magával a gyermek. Ténylegesen nem egyforma képességekkel születünk. De ahhoz, hogy a legtöbbet kihozzuk gyermekünkből, nem nekünk kell meggebedni, és neki sem kell. Hanem figyelni kell őt, arra kell törekednünk, hogy megismerjük gyermekünket. Tapasztalja meg a gyermek, hogy ő a fontos. Az ő létezése fontos. Hogy kíváncsi vagyok rá, és hagyom, hogy az legyen, akinek ő született. Öröm vele lenni, és nem akarom lerázni (ehhez kell nagy család, sok segítő).

Tehát amikor azt mondom, hogy nem kell fejleszteni, akkor természetesen nem azt értem, hogy hagyni kell hogy nőjön magától, mint gomba az esőben. Nagyon is sokat számít, hogy mennyi figyelem jut a gyermekre, mennyire vagyok jelen az életében, mennyire figyelek rá. Természetesen azt sem értem ezalatt, hogy ne kellene önfegyelemre tanítani őt, amiért életvitelhez hozzátartozik. Ehhez időnként fegyelmezni kell.

A mérföldkövek örömkövekké változnak, ha képesek vagyunk egyszerűen csak önfeledten együtt lenni gyerekünkkel. A legfontosabb a kötődés.

Dr. Sipos Lilla